Mentális betegségekben szenvedők beszélnek az életükről. Valószínűleg nem találnád ki, hogyan kezdődik a skizofrénia

0
7668

Egy igen radikális elképzelés szerint 3000 évvel ezelőtt minden ember skizofrén volt. Ennek az elképzelésnek az alapját különböző kultúrákból származó kéziratok elemzése adta. A világ különböző részein élő emberek között nem állt fenn semmilyen kapcsolat, mégis hasonlóképpen viselkedtek: hangokat hallottak és követték azokat a parancsokat, melyekről úgy vélték, hogy az isteneik vagy a múzsáik sugallják azokat nekik. Napjainkban a mentális betegségek a fogyatékosság szinonimáivá váltak, valójában azonban a beteg embereknek lehet normális életük. Akár barátkozhatsz is mentális betegségben szenvedőkkel úgy, hogy közben tudomásod sincs erről.

A következő összeállítás segít, hogy elképzelhesd, mi zajlik a különböző pszichés problémákkal küzdők fejében, megértsd a nehézségeiket és azt, mit jelent mentális betegségben szenvedni.

1.

Mindenki látott már ápolatlan, feltehetően beteg hajléktalant az utcán, aki folyton magában motyogott vagy kiabált. Az ilyen embernél feltételezni lehet a skizofrénia valamilyen formáját. A skizofrénia azonban a társadalmi-gazdasági rétegek széles körét érinti, vannak olyan betegek, akik teljes munkaidőben dolgoznak nagy felelősséggel járó posztokon. Akárcsak én.

A Yale jogi karán voltam első éves, mikor az első szemeszter 7. hetén a következő történt velem. Két csoporttársam, Rebel, Val és én megbeszéltük, hogy találkozunk péntek este az egyetem könyvtárában, hogy dolgozzunk egy feladaton. Nem jutottunk messzire, mikor elkezdtem olyan dolgokat mondani, amiknek nem volt értelme. Például: “Feljegyzések és látogatások. Pat ezt szokta mondani. Megöltél valakit?” Rebel és Val csak néztek rám, mintha leforrázták volna őket és azt kérdezték: “Miről beszélsz, Elyn?!”

Megkérdeztem a csoporttársaimat, nekik is szoktak-e számok ugrálni az aktáik körül, mint nekem. “Azt hiszem, valaki kiszivárogtatta a vizsgálataimat – mondtam nekik. – Meg kell vizsgálni az ízületeket. Nem hiszek az ízületekben, de azok tartják össze a testet.” Aztán visszaindultam a kollégiumi szobámba, de mikor odaértem, nem tudtam megnyugodni. A fejem tele volt zajjal, narancsfák, jogi jegyzetek és tömeggyilkosok képével, akiket ismertem és akikért jogilag felelősnek kellett volna lennem.

Később rengeteg kórházban megfordultam és hosszas kezeléseken estem át. De a rokonaimnak köszönhetően az életem nem egy kórházi ágyban végződött. Ehelyett én vagyok a jog, a pszichológia és a pszichiátria professzora az USC Gould Jogi Iskolában, nagyon sok közeli barátom van és egy szerető férjem, Will. © TED

2.

Bipoláris zavarban szenvedek. A probléma ezzel a betegséggel az, hogy ha még orvos is vagy, akkor sem veszed észre, hogy valami nem stimmel veled. Legalábbis amíg nincs tapasztalatod a korai tünetek felismerésében, minthogy rengeteget beszélsz, tele vagy energiával és nem tudsz mihez kezdeni vele, legfőképpen pedig alig van szükséged alvásra. Ha elszalasztod azt a rövidke pillanatot, mikor még képes vagy cselekedni, megvan az esélye, hogy nem fogsz tudni segítséget kérni és kórházba kerülsz.

Én nem vettem észre az első jeleket. A hihetetlenül jó kedvemet azzal magyaráztam, hogy szerelmes lettem az egyik kollégámba. Elkezdtem verseket írni. Éppen egy koncertet szerveztem, művészeket keresgéltem, folyton énekeltem. Ugyanazon a napon elutaztam Szentpétervárra és akkor voltam a csúcson: körbefutottam az egész várost, megismerkedtem új emberekkel (aki ebben a betegségben szenved, annak ez nagyon könnyen megy), elmentem uszodába, szaunázni, fürdőbe, edzőterembe. Nem aludtam egész éjjel. Egy biztonsági őrrel beszélgettem helyette. Reggel mindenkit meghívtam étterembe. Egy kollégámtól kellett pénzt kölcsönkérnem, de akkor ez nem tűnt problémának, hiszen olyan jól szórakoztam.

Hazatérve elkezdtem átszervezni az irodámat. Vettem egy csomó új dolgot, pedig a munkaköröm szerint ezt nem szabadott volna megtennem. Ez volt az a pillanat, mikor a kollégáim rájöttek, hogy valami nincs rendben velem. Én a mentőben jöttem rá és igazam volt. © The Question

3.

Obszesszív-kompulzív zavarom van. Szenvedés. Semmit nem tudok csinálni rituális szertartások nélkül. Ez annyi időt vesz el, hogy mindennel elő kell készülnöm, hogy ne késsek el. Amiket gondolok:

“Ha nem fordítod el a samponos flakont úgy, hogy a címkéje ne feléd nézzen, az anyukád meg fog halni ma este alvás közben, és ez a te hibád lesz.”
“Kapcsold le és fel a villanyt 10-szer, különben este hányni fogsz.” (hányásfóbiám is van.)
“Ha a kést nem az asztal bizonyos részére teszed, egy családtagod megfogja, leszúrja magát vele és meghal, ez pedig a te hibád lesz.”

Minden egyes hétköznapi tevékenységből élet-halál kérdés lesz, ezért mindent tökéletesen kell csinálnod. Ha elsőre nem sikerül, csak ismételd újra meg újra. Igen, ennek az is lehet a vége, hogy 80-szor fogod meg a laptop töltőjének dugóját, mielőtt el tudod kezdeni a napodat. © Quora

4.

Tourette-szindrómám van. Néha rángatózik a karom, néha olyan dolgokat kiabálok, amiket normális emberek sosem mondanának nyilvános helyen, és képtelen vagyok kontrollálni magam. Ez se nekem, se a páromnak nem jelent gondot. Csak egy olyan emberre van szükséged, akiben megbízhatsz, akinek beszélhetsz a betegségedről már a kapcsolat legelején. Így nem fogja váratlanul érni, mikor te, a csinos lány egyszer csak elkezdesz obszcén dolgokat kiabálni.

5.

A bipoláris zavar alapvetően mánia, amit depresszió követ. Mikor a mániás szakaszban vagyok, nagyon sok rossz dolgot teszek. Drogozok, álmatlanságban szenvedek, kontrollálatlanul vásárolok és így tovább. Ezután pedig depressziós leszek.

A betegségem még iskolás koromban kezdődött, mikor heteken át nagyon rossz
kedvem volt. Még a tetőre is felmásztam, hogy leugorjak. Később, a főiskolán nagyon nehéz volt bejárnom az előadásokra. Nem volt indíttatásom, motivációm, míg végül eltanácsoltak.

Idővel a depresszió egyre súlyosabb lett és egyre tovább tartott. Otthagytam a munkahelyeimet, nem mozdultam ki a lakásból, nem ettem, nem vettem fel a telefont. És nem értettem, hogy mi történik velem. Magamat hibáztattam, a lustaságomat, hogy képtelen vagyok megoldani a helyzetet. A depresszióm a kritikus gondolkodás elvesztéséhez vezetett. Bármennyire is furcsának találod is a dolgokat, nem fogsz rájönni, hogy beteg vagy. © The Question

6.

Nekem a bipoláris zavarban a legrosszabb, hogy félek bármit is csinálni, amitől boldognak érzem magam, mert nem tudom, mennyivel súlyosabb depresszióval kell utána szembenéznem. A bipoláris zavarban szenvedőknél az öngyilkossági ráta 20%-os. © Quora

7.

Vezető csillagász és asztrofizikus vagyok és alapítója a Penn State Pulzár Kutató Együttműködésnek. Biztosan azt gondolod most, micsoda kocka. De ennek a kockának hosszú időn át volt egy titka. Egy titok, amit féltem és kínosnak éreztem bárkinek is elmondani.

A középiskola első éveiben kezdett eluralkodni rajtam, az egyetem alatt pedig lavinaként temetett maga alá. 2014 februárjában, mikor elsőéves voltam az egyetemen, az életem megváltozott és megpróbáltam öngyilkos lenni. Mivel az életem egy rémálom lett ekkoriban, elkezdtem hallucinálni. Láttam, hallottam és éreztem olyan dolgokat, amik nem léteztek. Bárhova mentem, egy bohóc követett, aki nagyon hasonlított a Stephen King könyvéből készült “Az” című film bohócára. Akárhova mentem, kinevetett, kigúnyolt, böködött, volt, hogy meg is harapott. De elviselhetetlenné akkor vált a dolog, mikor erről a lányról kezdtem hallucinálni. Úgy nézett ki, mint a lány A kör című filmben. Ez a lány képes volt saját magával párbeszédeket folytatni, és pontosan tudta, mit és mikor mondjon, hogy elbizonytalanítson. A legrosszabb az volt, hogy egy kés is volt nála, amivel néha megszúrt, az arcomon is. Ez az egyetemen a felkészülést, a vizsgázást elképesztően megnehezítette, szinte teljesen lehetetlenné tette. Csak egy olyasvalaki vagyok, aki nem tud szabadulni a rémálmaitól. Még ébren sem.

8 hónapba telt. Az öngyilkossági kísérletem után 8 hónappal végre megkaptam a kezelést, amire szükségem volt. Mivel még nem állapították meg nálam a skizofréniát, az olyan beszélgetések, mint amit például anyámmal folytattam, megakadályozták, hogy segítséget kapjak. Nagyon jól emlékszem, hogy telefonon beszéltem vele. Mondtam neki, hogy rosszul vagyok, olyasmiket látok, amik nincsenek is itt, gyógyszerre van szükségem, orvoshoz kell mennem. Anyám erre azt mondta: “Nem, nem, nem. Erről nem beszélhetsz senkinek. Ez nem kerülhet bele a családi kórtörténetbe.” Amit mondani tudok, az az, hogy ne hagyd, hogy bárki is meggyőzzön arról, hogy nem kell orvosi segítséget kérned. Ez a te választásod és jogod van hozzá. Hogy orvosi segítséget kértem, a legjobb döntésem volt az életemben.

A skizofréniámról indítottam egy blogot, és a posztjaimat megjelentettem Facebookon. Egészen elképedtem, hogy mennyi támogató üzenetet kapok. Rájöttem, hogy nagyon sok olyan ember van, mint én. Néhány barátom is bevallotta, hogy ők is skizofréniában szenvednek. Ma már a mentális egészséggel kapcsolatban tartok előadásokat. Skizofrén vagyok és nem szörnyeteg. © TED

8.

Obszesszív-kompulzív zavarom van. Félek, hogy kívülállónak gondolnak, és hogy ezzel nem leszek képes egyedül megbirkózni.
Ahogy én látom ezt a dolgot:

Mindent, amit csinálsz, ki kell ellensúlyozni. Például ha a zacskóból egy piros cukorkát veszel ki a jobb kezeddel, akkor a ballal is ki kell venned egyet. Akkor jobb-bal. De ettől még nincs egyensúlyban, mert szimmetrikusnak is kell lennie. Azaz, jön egy bal-jobb, hogy jobb-bal-bal-jobb legyen. Szimmetrikus, de jobbal kezdődik és jobbal végződik. Ezt ellensúlyozni kell úgy, hogy bal-jobb-jobb-bal. Ezt követi a jobb-bal-bal-jobb-bal-jobb-jobb-bal, ami jónak tűnik, de nem szimmetrikus. Ezt ismétlem újra meg újra, míg fel nem adom és megpróbálom törölni a fejemből a dolgot, mert nem lesz tökéletes.

Egy másik szituáció, a gépelés. Minden bal oldalon lévő billentyűt a bal mutatóujjammal nyomok le, a jobb oldalon lévőket pedig jobb mutatóujjammal. A törlést a jobb gyűrűsujjammal csinálom, a shiftet a bal gyűrűsujjammal nyomom le. Így egyensúlyban van, így tökéletes. A szóközt mindkét hüvelykujjammal egyszerre nyomom le. Jobb-bal, aztán bal-jobb és bal-jobb-jobb-bal és így tovább újra meg újra, míg fel nem adom. Így megy ez minden egyes alkalommal. © Quora

9.

Milyen az, hogy bipoláris zavarod van? Képzeld el, hogy amfetamint szedsz és el is feledkezel róla. A megváltozott valóság tűnik normálisnak. Egy alvás nélkül töltött hét után a világ olyan módon kezd el működni, amit csak én értek: “Kiválasztott vagyok és ezt a családom is tudja, de nem mondják el nekem. A szüleim valójában nem a szüleim, azt akarják, hogy meghaljak. A kezemmel gyógyítani tudok, ezért mindenkit meg kell érintenem.”

Az első szakasz után a beteg ember megtanulja, hogyan manipuláljon másokat, akár orvosokat is. Mások ezt nehezen értik meg, a hozzád közel állókból gyakran ellenség lesz, mert nem ismerik be a nyilvánvalót. Ma elhatározom, hogy annyi országba elutazom, amennyibe csak lehet, holnap pedig elrepülök isten tudja hova, egy fillér nélkül a zsebemben. A betegségem legutóbbi epizódja során 7 éjszakát töltöttem bárokban, kitoloncoltak egy európai országból és 2 hónapig voltam egy pszichiátriai intézetben. © The Question

10.

Szorongó lányként a dolgok gyakran kicsúsznak az irányításom alól. A férjem üzleti útra ment egy hétre és én halálra rémültem. A gondolat, hogy valami történhet vele és meghalhat, nemcsak naponta 1-2-szer tért vissza, hanem folyamatosan a fejemben járt. Mikor hazajött, akkor sem éreztem magam jobban. Sétáltunk az utcán, fogtuk egymás kezét és közben arra gondoltam, mi van, ha ez az utolsó pillanat, mikor élve látom őt? Abbahagytam az evést. Miért egyek, ha a legrosszabb dolog fog megtörténni velem?

És a betegségem a férjem szemszögéből: “Az, hogy elmenjen valahova vagy beszéljen valakivel, egy egészséges embernek nem kerül túl nagy erőfeszítésébe, egy 10-es skálán kb. 0-5-ig. Egy pszichés betegségben szenvedőnél viszont csak az, hogy kikel az ágyból, kb. 20-as ezen a skálán. Ez hatalmas erőt igényel, és ezt mindenkinek tudnia kell, aki ilyen ember közelében él. Megdicsérem a feleségemet, ha elkészíti magának a kávét, ha kimegy a házból. Mindig emlékeztetem rá, hogy mekkora hős.” © Meduza

11.

5 évvel ezelőtt kezdtem randizni a tökéletes lánnyal. 2 éven át szuper volt, ezért úgy döntöttünk, összeházasodunk. De néhány hónappal az esküvő után megváltozott a viselkedése: az egész akkor kezdődött, mikor úgy döntött, hogy otthagyja az állását (nagyon akarta ezt a munkát, de csak 1 hetet töltött el benne). Azzal magyarázta, hogy a főnöke zaklatta. Ezután elkezdett inni, rengeteget dohányzott és nem aludt. Mentő, kórház, diagnózis: skizoaffektív zavar. © The Question

12.

Az egyetemen a látványos fogyásom, a depresszióm és a folytonos magamban való motyogásom miatt az egyik barátom rábeszélt, hogy menjek orvoshoz. Azt gondoltam, hogy nem vagyok beteg, csak egy rossz, selejtes, ostoba, gonosz ember. Rájöttem, hogy az öngyilkosság egy lehetőség volt és ez sarkallt arra, hogy orvosi segítséget kérjek. A skizofrénia korai stádiumával diagnosztizáltak. © Psychology Today

13.

A nap, mikor elhagytam az otthonomat és főiskolára mentem, egy ragyogó, reményekkel és optimizmussal teli nap volt. Középiskolában kiválóan teljesítettem. Nagy várakozással vetettem bele magam a főiskolás életbe, az előadásokba, a bulikba, a jelzőbóják lopásába. A felszín ilyenkor természetesen megtévesztő lehet. Az energikus, belevaló személyiség, aki ellop egy jelzőbóját nagyon hitelesnek és meggyőzőnek tűnt. De felszín alatt valójában nagyon boldogtalan voltam, bizonytalan és rettegtem. Rettegtem az emberektől, a jövőtől, a kudarctól és az ürességtől, amit magamban éreztem.

Az első szemeszter véget ért és kezdődött a második. Senki sem tudta volna megjósolni, hogy mi fog történni hamarosan. Otthagytam egy szemináriumot, éppen csak miután elkezdődött, magamban dünnyögtem, a táskámban kotorásztam több százszor egymás után, majd hallottam egy hangot, ami nyugalommal azt mondja: “Kimegy a teremből.” Körbenéztem, de nem volt ott senki. De hogy ezt tisztán hallottam, ahhoz nem fért kétség. Remegni kezdtem, a könyveimet a lépcsőn hagytam és hazarohantam. És ott kezdődött elölről: “Kinyitja az ajtót.”

A hang megmaradt, napokon, heteken át újra és újra narrált mindent, amit csináltam, egyes szám harmadik személyben. “A könyvtárba megy.” “Előadásra megy.” Teljesen közömbös volt, semleges, egy idő után pedig megnyugtató. Aztán hirtelen már nem tűnt olyan kedvesnek. Többféle is volt. Mondták azt nekem, hogy ha bebizonyítom magamnak, hogy méltó vagyok a segítségükre, akkor visszaváltoztatják az életemet olyanra, amilyen volt. De adtak egy sor bizarr feladatot is. Eleinte kicsikkel kezdték, pl. tépjem ki 3 szál hajamat, de aztán addig fajult a dolog, hogy már bántalmaztam magamat. Egyszer azt a parancsot adták, hogy az oktatót öntsem le egy pohár vízzel a többi hallgató szeme láttára. Megtettem, mondanom sem kell, hogy ez jelentette az egyetem végét számomra.

2 évvel később már drámai volt a romlásom. Már teljes repertoárom volt félelmetes hangokból, groteszk látomásokból, bizarr téveszmékből. Diagnosztizáltak, gyógyszereztek, majd elküldtek. Akkorra már annyira szenvedtem a hangoktól, hogy megpróbáltam egy lyukat fúrni a fejembe, hogy megszabaduljak tőlük.

Azt szoktam mondani, hogy ezek az emberek mentettek meg. De ennél valami sokkal fontosabbat tettek, hiszen megerősítettek annyira, hogy képes legyek saját magamat megmenteni. Legfőképpen pedig segítettek megérteni, amit mindig is sejtettem: hogy a hangok válaszok voltak traumatikus eseményekre az életemben, nagyrészt a gyerekkoromból. Nem az ellenségeim voltak, hanem belső források az érzelmi problémáim megoldására.

Először ezt nagyon nehéz volt elhinni, mert a hangok nagyon ellenségesek és fenyegetőek voltak, de meg kellett tanulnom megkülönböztetnem a metaforikus jelentését annak, amit korábban szó szerint értelmeztem. Például azokat a hangokat, melyek azzal fenyegettek, hogy megtámadják az otthonom, megtanultam inkább a bizonytalanság és a félelem érzéseként értelmezni, nem pedig valódi veszélyként.

Határokat állítottam fel a hangok számára és megpróbáltam velük tiszteletteljesen, de magabiztosan interakcióba lépni. Ezzel egy lassú kommunikációs és együttműködési folyamatot indítottam el, amiben megtanulhattuk, hogyan dolgozzunk együtt és hogyan támogassuk egymást. A hangok átvették a fájdalom helyét és szavakat adtak neki. Valószínűleg a legnagyobb felfedezésem volt, hogy rájöttem, a leginkább ellenséges és agresszív hangok azt a részemet testesítik meg, amelyik a legmélyebben megbántott, és mint ilyenek, ezek a hangok mutatták a legmélyebb együttérzést és törődést. © TED

A cikk a BS angol nyelvű cikke nyomán készült a Kapucíner fordításában.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét