A 31 éves Emily éveken át gondoskodott rokkant édesanyjáról. A története bizonyítja, hogy az igazi hősök köztünk járnak, és nem a köpenyről ismerhetjük fel őket.
Emilynek állandó társai lettek a kihívások.
Az élet a családom számára mindig is nehéz volt az édesanyám helyzete miatt. Ő nem tud járni, és ez folyamatosan meghatározta az életemet. Az apám távolt volt, nem nyújtott sem támogatást, sem segítséget, ami azt jelentette, hogy az anyámról való gondoskodás terhe kizárólag az én vállamat nyomta. Gyorsan hozzászoktam ehhez a szerephez, még a felnőtté válás előtt megerősödtem és felelősséget tudtam vállalni.
A fiatal vállaimra nehezedő felelősség nem választás kérdése volt, hanem egy könyörtelen, elszigetelődéssel járó kötelezettség.
Miközben egyensúlyoztam anyám és a munkám között, sokszor úgy éreztem, hogy kimaradnak a fiatalság tipikus örömei az életemből. Nem jártam el a barátokkal, nem jártam nyaralni, és nem voltak randijaim sem. A napjaimat felemésztette a könyörtelen kötelesség, más dolgokra alig maradt időm. Úgy éreztem, hogy a külvilág számomra elérhetetlen, bent ragadtam a házunkban, egy szeretetteljes, ugyanakkor fojtogató térben, ami korlátozta a szabadságomat.
A dolgok megváltoztak, mikor az élet váratlan fordulatot vett, és sokkal jobb anyagi helyzetben találtam magam.
A meglepetés akkor következett, mikor egy jól fizető állást kaptam. Hirtelen több forrásunk lett és szebb jövőt láttunk magunk előtt. Az apám ekkor jelent meg újra az életünkben, miután olyan sokáig távol volt. Nem azért tért vissza, hogy újra együtt legyen a család, hanem mert részese akart lenni az életünknek most, hogy anyagilag helyrejöttünk.
Apám érkezése vegyes érzéseket váltott ki.
Izgatott voltam, hogy visszatért, ugyanakkor aggódtam is, milyen hatással lesz ez anyára és rám. Mi már hozzászoktunk a rutinunkhoz, anyám teljes mértékben rám támaszkodott a gondoskodást illetően.
Ahogy teltek a napok, apám jelenléte lassan kezdte rányomni a bélyegét a családra. Ez mindannyiunktól alkalmazkodást kívánt, főleg anyukámtól, aki már megszokta, hogy én gondoskodom róla. De elfogadtuk a változást, és rájöttem, hogy apám visszatértével és a jobb anyagi helyzetünkkel már nem kell anyám gondozásának teljes felelősségét magamra vállalnom.
Apám érkezése meglepetés volt, a szememben se nem jó, se nem rossz, inkább csak egy véletlen. Ti mit gondoltok erről?
Az édesapa hiánya egy ilyen helyzetben kétségtelenül súlyos teher. Elkeserítő, hogy nem volt jelen, hogy nem osztozott az édesanyáról való gondoskodás felelősségében, hogy ennek a tehernek a súlyát egyedül kellett viselni.
Emlékeztet ez a helyzet azokra a családokra, ahol az egyik szülő távol van, így a jelenlévőknek fokozottan kell áldozatokat vállalniuk.
Emily ereje és elkötelezettsége igazán tiszteletreméltó, elismerést és támogatást érdemel az édesanyja iránti feltétlen odaadásért.
