Drew Barrymore az illusztris Barrymore színészdinasztiába született bele, így pedigrével és ígéretes jövő elé nézve léphetett be Hollywood világába. Élete kezdetétől fogva a showbiznisz pompája és csillogása vette körül. Ám élete váratlan fordulatot vett, mikor alig 7 évesen ennek a csillogó világnak az árnyoldalaival is szembe kellett néznie.
Kisgyermekkora óta felnőtt életet élt.
15 évesen nem talált színészi munkát, ezért 16 évesen WC-pucolónak állt. A 20-as évei közepére már kétszer házasodott és vált el. Wildflower című könyvében írta meg élete történetét. A színésznő nyíltan beszámol arról, hogy a hírnév számára nem hozott boldogságot.
Az E.T. forgatása után került bajba. Van egy híres videó, melyben Johnny Carsonnal beszél 7 évesen, de sokkal idősebbnek tűnik. Még műfogsort is visel, hogy eltakarja kipotyogó tejfogait.
Amit akkoriban még nem tudott, hogy édesapja, John Drew Barrymore függőségekkel küzdött, és édesanyja, Jaid is elég vad életet élt. Miután szülei 9 éves korában elváltak, édesanyja elvitte őt a Studio 54-be, ahol nem túl jó dolgokkal került közelségbe.
8 évesen kezdett klubokba járni.
Drew 8 éves kora óta “party-girl”-nek nevezte magát, édesanyjával és annak barátaival szinte minden héten bulizni járt. De egy idő után ez túl sok lett neki. 12 éves korára már megjárta az elvonót, és Nancy Reagan “Just Say No” elnevezésű kampányának támogatója lett. Ám 13 évesen visszaesett, és 18 hónapra kórházba került a függőségei miatt.
Mikor azt kérdezték tőle, 14 évesen el tudta volna-e képzelni, hogy 40 felett ilyen pozitív irányt vesz az élete, Barrymore nemmel válaszolt, mert rettegett a jövőjétől. Azt hitte, a 25 éves kort sem fogja megérni. De részben mégis bízott a pozitív változásban, mert mindig is hitt a jóság létezésében.
A sötétség sosem kerítette teljesen hatalmába. Annak ellenére, hogy számtalan kihívással kellett szembenéznie, Barrymore tudta, hogy a szélsőségektől óvakodnia kell.
13 évesen elköltözött a családjától.
Életének a 13. éve volt valószínűleg a legnehezebb. Rettenetesen érezte magát. Ez volt a lázadás, a szökés és a düh korszaka. Drew úgy érezte, teljesen egyedül van.
Bevallotta: “Klubokba jártam, iskolába nem, elkötöttem anyám autóját, és teljesen elvesztettem a kontrollt. Ez néha vicces volt, máskor viszont annyira dühös voltam, hogy csak mentem és belevetettem magam a dolgokba.”
Egyszer feltette magának a kérdést, hogy miért ennyire dühös, és képes volt elengedni a haragját. Mélyen magába nézett, és elfogadta, hogy ez történt, mert a szülei nem voltak mellette. A szülei elmentek, nem tudtak mit kezdeni vele, és ezt felfogta.
“Anyám bezárt egy intézetbe. Ott elképesztő fegyelemre tanítottak.”
Ez egy mentális betegek számára létrehozott intézet volt. Olyan volt, mint egy intenzív edzés, hasonló, mint egy kiképzőtábor – egy kemény, sötét és maradandó élmény, ami 1,5 évig tartott. De szükségesnek találta. Drew szomjazott erre az extrém fegyelemre. Az élete nem volt szokványos, nem olyan volt, mint egy átlagos, iskolás gyerek. Nagy változásra volt szüksége.
Végül az intézetben azt javasolták, hogy 14 évesen szakadjon el a családjától, és törvényesen nagykorúsítsa magát. Azt gondolták, jobb lesz neki egyedül, ha visszatér a kinti világba. Ma már nincsenek rossz érzései a bent töltött idővel kapcsolatban. Sokkal tisztelettudóbb lett, mert a szülei erre nem tanították meg.
A szüleinek megbocsátott, saját magának nem.
Barrymore hajlandó helyrehozni a dolgokat. Elmesélte, hogy sok év után küldött egy üzenetet édesanyjának a születésnapjára. Választ is kapott rá, édesanyja leírta, hogy szereti és büszke rá. Csak most jött rá, hogy apja volt az, aki nem tudta kezelni a dolgokat, és ez nagyon nehéz volt az édesanyjának. Neki kellett megküzdenie minden bánattal, miközben az apjának nem kellett viselnie a következményeket.
“Megbocsátottam anyámnak. Megbocsátottam apámnak – mondta. – Sosem bocsátottam meg magamnak, de szeretnék és készen állok rá.”
Néha nagy traumákat kell átélnünk gyermekkorunkban, de fontos felismerni, hogy nem ezek a nehézségek és kihívások határozzák meg az egész életünket. Bár a gyermekkori traumák nagyban befolyásolhatják a lelkiállapotunkat, nem határozzák meg teljes mértékben a jövőnket. Támogatással, önreflexióval és küzdéssel legyőzhetjük ezeket a korai rossz tapasztalatokat, és rugalmasabbá válhatunk.
