A feleségem gyermekkori otthonának padlásán rendezkedve megtaláltam a régi titkos naplóját. Egy halom régi holmi alatt volt eltemetve, annyira réginek tűnik, mintha ezer éve nem látott volna napfényt. Kinyitva azt gondoltam, kamaszkori drámákról olvasok majd benne. Mekkorát tévedtem!
Régi holmik alatt volt eltemetve, viharvert borítója megragadta a tekintetemet.
“Kedves Naplóm! Ma fura előérzetem van. Mintha valami készülődne odabent, de nem tudom pontosan megfogalmazni.” Ekkor kikerekedtek a szemeim, és tovább olvastam. Kiderült, hogy Sarah terhes volt! Hogy a fenébe titkolhatott el előlem egy ilyen fontos dolgot?
Minden oldal egyre több titkot fedett fel Sarah terhességéről – a félelmeiről, a reményeiről, a kínlódásairól. És jött a legmegdöbbentőbb, a név, amit sosem hallottam: Emily. Sarah úgy írt róla, mint a szeme fényéről, de nekem sosem említette őt. Kiderült, hogy Emily a lányunk volt, akit egész idő alatt titkolt előlem.
Egyszerre éreztem dühöt, döbbenetet és zavarodottságot, mikor becsuktam a naplót.
Lerohantam az emeletről, és Sarah kezébe nyomtam a naplót. “Ez meg mi, Sarah? – kérdeztem, miközben a szívem a torkomban dobogott. – Ki az az Emily? És miért nem beszéltél nekem róla?”
Sarah szemébe könnyek szöktek, ahogy bámulta a naplót. A hallgatása többet mondott ezer szónál. Egy pillanatra feszültség töltötte meg a szobát, amit csak a remegő lélegzetének hangja tört meg.
Végre beszélni kezdett, alig hangosabban a suttogásnál.
“Sosem akartam eltitkolni előled. Féltem és össze voltam zavarodva, azt gondoltam, amit teszek, az a legjobb mindenkinek.” Szavai mázsás súlyként nehezedtek rám. Abban a pillanatban jöttem rá, mennyi mindent nem tudok a nőről, akit szeretek. Ő nemcsak a feleségem, de egy különálló ember is a saját félelmeivel és a saját titkaival.
“Ezt hogy érted, Sarah? Kicsoda Emily? – kérdeztem most már szelídebb hangon. – És hol van most?”
Könnyes szemekkel rám nézett, fájdalmat és megbánást láttam az arcán.
“Emily a mi lányunk, Jack – suttogta. – Örökbe adtam őt még fiatal koromban. Akkor azt hittem, mindenkinek így lesz a legjobb.”
Mintha megnyílt volna alattam a föld. “A mi lányunk? – ismételtem, az agyam nem volt képes ezt felfogni. – Miért nem beszéltél nekem róla?”
Sarah nagy levegőt vett, kezei reszkettek és küszködött a szavakkal. “Meg voltam rémülve – vallotta be, majd érzelmekkel teltek meg a szavai. – Rettegtem, hogy elveszítelek, rettegtem, hogy mit fogsz gondolni rólam. Azt hittem, ha mélyen eltemetem, akkor eltűnik. De sosem tűnt el. És most itt tartunk.”
Becsapottnak éreztem magam és dühös lettem.
Belesajdult a szívem, úgy éreztem, a fájdalom rögtön felemészt. A házasságunk egy rakás hazugságon alapult, és nem tudtam, valaha is képesek leszünk-e felállni innen.
Ahogy az igazság fojtogató takaróként ránk nehezedett, olyan dühöt éreztem, amilyet még soha korábban. “Miért, Sarah? Miért tetted ezt velünk? – üvöltöttem, a hangom visszhangzott a szobában. – Hogyan tudtál egy ekkora dolgot eltitkolni előlem?”
De amint a kérdés elhagyta a számat, mélyen magamban tudtam, hogy nem létezik olyan válasz, ami enyhíteni tudná Sarah hazugságát. Csak álltunk ott a komor valóságunk csendjében, és én rájöttem, hogy a házasságunk már sosem lesz a régi.
