Nehéz dolog egyedülálló anyának lenni, hiszen egyszerre kell ellátni az anya és az apa szerepét is. A gyermeküket egyedül nevelő anyák általában sokat küszködnek és kétszer annyi feladat nehezedik rájuk. A következő történet főszereplője egy 25 éves nő, aki hihetetlen lelkierőről tett tanúbizonyságot egyedülálló anyaként. Most viszont felkavarta életét barátai jó szándékú beavatkozása az életébe.
Sosem panaszkodott amiatt, hogy egyedül kell nevelnie a gyerekét.
Andrea nehéz helyzetbe került.
“25 éves vagyok, egyedülálló anyaként nevelem a 4 éves fiamat, Olafot. Az apja 2 éves korában hagyott el minket, azóta sem hallottunk róla. Gyerektartást sosem fizetett, anyagilag soha nem számíthattam rá. A szüleim 3 évvel ezelőtt meghaltak autóbalesetben, a családom többi tagjával pedig nem tartom a kapcsolatot, mivel elítélnek és rosszul bánnak velem azért, mert egyedülálló anya vagyok.
Ott kellett hagynom a főiskolát, és több állásom is volt, hogy el tudjam tartani magunkat. Nem vagyunk szegények, de sok dolgot nélkülöznünk kell. Jelenleg egy egyszobás albérletben élünk. Az életünk ugyan nem tökéletes, de bízom benne, hogy a következő néhány évben jobb lesz a helyzetünk és tudok venni egy házat. Most abból gazdálkodunk, amink van.
Úgy neveltem Olafot, hogy tudja, mindig a legtöbbet adom neki, ami tőlem telik. Talán nincs sok mindenünk, és nem kapja meg a legújabb játékokat vagy ruhákat, de ott vagyunk egymásnak, nagyon szoros a kapcsolatunk.
Soha nem fordult elő, hogy születésnapjára vagy karácsonyra ne kapott volna ajándékot. Mindig próbáltam neki megadni legalább egy részét azoknak a dolgoknak, melyekre vágyik. A barátainak több mindenük van, de Olaf sosem irigykedett rájuk. Vigyáz a holmijaira, nagyon ritka, hogy valamit eltör vagy tönkretesz. Kedves és jó lelkű kisfiú, aki szereti megosztani a dolgait a többi gyerekkel.”
Andrea találkozott egy kedves párral, akikkel gyorsan összebarátkozott.
“Tavaly elutaztunk egy kis faluba, ahol egy távoli rokonom él. Váratlanul érkezett tőle a meghívás, és mivel mindig kedves volt velünk – ellentétben a család többi tagjával –, elfogadtam az invitálását. Nagyon jó lehetőség volt ez Olafnak is a környezetváltozásra. Miközben ott voltunk, Olaf összeismerkedett egy Rosa nevű kislánnyal. Sokat játszottak együtt, és Olaf néha átment hozzájuk. Találkoztam Rosa szüleivel, Helennel és Paullal, akik nagyon kedvesnek tűntek. Olaf mindig nagyon jól érezte magát náluk. Mielőtt hazajöttünk, Helen mondta, hogy cseréljünk számot. Ezután gyakran írtak és hívtak.
Helen főállású anya, és egyszer felajánlotta, hogy egy egész hétig vigyáz Olafra. Hezitáltam, hogy ez talán túl nagy szívesség lenne, de ő ragaszkodott hozzá. Visszavittem Olafot a faluba. A fiam csodásan érezte magát velük és a lányukkal. Az ott-tartózkodása alatt rengeteg ajándékot kapott, ettől kissé kellemetlenül éreztem magam, de azt hittem, csak kedvességből csinálják. Nem mondtam nekik, hogy miért kényeztetik el a gyerekemet, csak hálás voltam, hogy örömet okoztak Olafnak.”
A szoros kapcsolat hamarosan egészségtelen fordulatot vett.
“Helen és Paul mind gyakrabban hívták meg magukhoz Olafot. Egyszer felajánlották, hogy maradjon náluk egy egész hónapig, hogy én a munkámra koncentrálhassak. Ekkor már kényelmetlenül éreztem magam az Olafhoz való ragaszkodásuk miatt. Mondtam nekik, hogy ezt sosem tudnám viszonozni nekik, de ragaszkodtak hozzá, hogy nagyon örülnének, ha ott lenne velük, és többször elmondták, hogy Olaf úgy érzi magát, mintha az ő gyerekük lenne.
Aztán egyszer csak rákérdeztem, hogy miért akarják ennyire, hogy Olaf velük legyen. A válaszuk egyenesen sokkolt. Elmondták, hogy mindig is nagy családról álmodtak sok gyerekkel, és azt mondták, hogy Olaf tartósan is náluk maradhatna. Biztosítottak afelől, hogy továbbra is láthatom őt, de ők szeretnék a gondját viselni. Először azt hittem, csak viccelnek, de kiderült, hogy komolyan ezt tervezik.”
Sokkoló volt, mikor a pár végre felfedte a valódi szándékait.
“Mikor megkérdeztem, mit értenek az alatt, hogy Olafról tartósan akarnak gondoskodni, elhallgattak. Majd elkezdtek magyarázni a jogi procedúráról, hogy ők lehessenek Olaf gondviselői, és biztosítottak arról, hogy Olaf továbbra is engem fog az édesanyjának nevezni. Sürgettek, hogy mielőbb gondoljam át, mi lenne a legjobb Olafnak. Halálra rémültem, és azt mondtam nekik, rosszul vagyok.
Fogtam Olafot, és elmentünk. Rögtön letiltottam a számukat. A fiam nem érti, mi történik, és azt kérdezgeti, miért nem mehet többé hozzájuk. Ettől szenved, nagyon hiányzik neki Rosa. De most, hogy ismerem a valódi szándékaikat, nagyon meg vagyok ijedve. Nem akarom, hogy Olaf visszamenjen oda. El kellene költöznünk a városból? Vagy írassak velük egy megállapodást, hogy ezt a dolgot többé nem említik, és engedjem, hogy Olaf újra találkozzon Rosával az én felügyeletem mellett? Mit kellene tennem?”
