“29 éves voltam. Alexszel akkor 3 éve voltunk házasok, és izgatottan vártuk az első babánkat. Aztán az egyik vizsgálaton az orvos nem talált szívhangot. Teljesen összetörtem” – meséli Lily.
Lily úgy érezte, ő a legszerencsésebb a világon, hogy ilyen anyósa van.
“Emlékszem, ültünk az orvos irodájában, és olyan szorosan fogtam Alex kezét, hogy már fájt neki. Az orvos szavai olyanok voltak, mintha gyomron vágtak volna. ‘Sajnálom, de nincs szívhang’ – mondta. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
Susan ott volt az első pillanattól fogva. Megérezhette, hogy valami nincs rendben, mert könnyes szemekkel jelent meg az ajtóban: ‘Jaj, drágám! – mondta és megölelt. – Annyira sajnálom.’
Ezután rengeteg időt töltöttünk együtt. Susan szinte mindennap átjött, hozott ennivalót, és csak ült mellettem. Egyik este, miközben a babaruhákat rendezgettük, összeomlottam.
‘Én nem tudok megbirkózni ezzel’ – mondtam reszkető hangon.
Susan szorosan megölelt: ‘Nem kell egyedül megbirkóznod vele. Itt vagyunk neked, kedvesem’ – mondta lágy, mégis határozott hangon.”
Ahogy a hetek teltek, Susan támogatása nem gyengült.
“Biztatott, hogy beszéljek az érzéseimről, még akkor is, ha azokat nehéz volt bevallanom. Egyik nap aztán elmesélte nekem a saját vetélésének a történetét, ami Alex születése előtt történt. Meglepett, de így kevésbé éreztem magam egyedül.
‘Nekem is volt egy vetélésem Alex születése előtt’ – mondta nekem azon a délutánon. A konyhában ültünk, teáztunk. ‘A legnehezebb dolog volt, amin valaha átmentem.’
Meglepődve néztem rá: ‘Fogalmam sem volt róla.’
‘Igen, ez olyasmi, amiről az ember nem szívesen beszél. De nem vagy egyedül ezzel’ – mondta, és megszorította a kezemet.”
Hónapok teltek el, és Susan segített egy olyan támogató csoportot találni, ahol hasonló dolgokat átélt nők vannak.
“Megnyugtató volt az érzés, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmivel küszködik. De ami igazán meglepett az az volt, ahogy reagált, mikor mondtam neki, hogy nem biztos, hogy újra meg merem próbálni.
‘Nem tudom, hogy tudnám-e kezelni’ – fakadtam ki könnyek közt azon az estén.
Susan leült mellém, és megfogta a kezem: ‘Természetes, hogy félsz. De ne hagyd, hogy a félelem elvegye tőled a reményt. Erősebb vagy, mint hiszed.’
Aztán egyik nap rájöttem, hogy újra terhes vagyok. Nagyon megijedtem, de Susan ott volt és velünk ünnepelt. ‘Ez a te szivárvány babád’ – mondta könnyes szemmel. Mikor Nathan egészségesen és erősen megszületett, Sarah velünk együtt sírt a boldogságtól.”
Attól a pillanattól kezdve ő nemcsak az anyósa volt, ő lett a második anyukája.
“Ahogy Nathan cseperedett, Susan minden fontos eseménynél, minden gondnál és minden örömnél ott volt. Egyik nap úgy éreztem, el kell mondanom neki, hogy milyen sokat jelent számomra.
‘Köszönöm! – mondtam neki, közben az érzelmektől elcsuklott a hangom. – Köszönök mindent. Nélküled nem tudtam volna ezt végigcsinálni.’
Szorosan átölelt, és azt mondta: ‘A lányom vagy, és én mindig itt leszek neked.’”
