A szüleim, Jack és Diane olyanok, mint egy átlagos idős pár. Apám nyugdíjazott tűzoltó, anyám könyvtárosként dolgozott. Jól megvoltak együtt, legalábbis azt gondoltam.
24 éves voltam, csináltam a saját dolgomat, megvoltak a saját gondjaim, és akkor bumm! Leültettek, és elmondták, hogy el fognak válni.
Majdnem megfulladtam a kávémtól.
“Hogy mi?! – kiáltottam, miközben próbáltam nem magamra önteni a kávémat. – De ti vagytok a míg a halál el nem választ megtestesítői!”
Apám csak vállat vont, birka vigyorral az arcán. Anyám meg a szokásos mogorva arcával motyogott: “Apád horkolása idő előtt a sírba visz.”
Én csak forgattam a szemeimet: “Anya, te füldugóval alszol!”
Különváltak.
Apám kiköltözött a külvárosba egy legénylakásba, anyám csatlakozott egy könyvklubhoz, ami inkább szólt a jógáról, mint az irodalomról. Így ment az élet néhány évig.
Aztán egy napon apám megjelent anyám ajtajában egy csokor virággal, és az arcán azzal a zavart tekintettel. “Szia Diane!” – kezdte, közben a fejét vakarta, mintha bolhás lenne. “Ismerem önt? – hunyorgott rá anya zavartan. – Kicsit ismerősnek tűnik. Talán árul valamit?”
Álltam ott popcornnal a kezemben, néztem ezt a fura találkozást, és egy vígjátékban éreztem magam.
Kiderült, hogy mindkettőjüknél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. Igen, mindkettőjüknél. És elfelejtették, hogy elváltak. És hogy egyébként házasok voltak.
Itt volt tehát ez a szerelmes gerlepár, akik úgy fedezték fel újra egymást, mint két kamasz az első randin. Apa mindennap virágot hozott anyának, anya pedig gyanakvóan szemlélte őt egészen addig, míg rá nem jött, hogy nem egy házaló.
Olyanok voltak, mint egy vígjátékban. Apám próbálta lenyűgözni anyámat a legütősebb apás vicceivel, csak épp a poént felejtette el menet közben. Anyám meg folyton próbálta elhallgattatni.
És én? Én ennek a cirkusznak a kellős közepén voltam az elkeseredett lány szerepében, aki megpróbálja megakadályozni, hogy a szülei felgyújtsák a házat.
“Apa, ne grillezz a nappaliban!” – kiabáltam, miközben próbáltam kicsavarni a kezéből az öngyújtót.
“De Sarah, csak steaket akartam sütni anyádnak” – mondta zavartan.
Anya bekiabált a másik szobából: “Azt hittem, valami égett szagot érzek!” Kaotikus volt az egész, mégis volt benne valami aranyos. Látni a szüleimet, hogy a feledékenységük közben megtalálják a boldogságot, arra emlékeztet, hogy a szerelem tényleg nem ismer akadályt.
Jack és Diane felejthetetlen páros, a szerelmük még akkor is kitart, amikor az emlékezetük már nem. Mindig egymás mellett lesznek. Ami engem illet, nézem az előadást, és azon gondolkodom, vajon milyen meglepetés vár még rám ebben a családban.
