1965-ben 6 tongai kamasz fiú – akiket a világ “tongai hajótöröttek” néven ismer – egy csónak segítségével szökött meg a bentlakásos iskolából Tongatapu szigetéről. Végül hajótörést szenvedtek az Ata nevű lakatlan szigeten, ahol 15 hónapot töltöttek, mire megmentették őket.
Az egyik hajótörött podcastban osztotta meg történetét.
1966-ban 6 kamaszt találtak élve a tongai Ata-szigeten. Peter Warner, ausztrál tengerész bukkant rájuk, akit megdöbbentett, mikor kiderült, hogy a fiúk már 15 hónapja eltűntek.
A kamaszok elmondták, hogy elkötöttek egy halászcsónakot a délre 160 km-re lévő Nuku’alofában a kaland kedvéért. Szerencsétlenségükre a csónakjuk megrongálódott egy viharban, és 8 napig sodródtak a tengeren élelem és víz nélkül, mielőtt a hullámok Ata szigetén partra mosták őket. Ott tüzet raktak, kunyhót építettek, halat, banánt és papaját ettek.
2021-ig a fiúk egyike sem osztotta meg történetüket egy teljes podcast interjúban. Ekkor Sione Filipe Totau – ismertebb nevén Mano – felidézte, milyen volt 19 évesen hajótöröttnek lenni Ata szigetén.
Mano a Ha’afeva nevű, kis tongai szigeten nőtt fel, és mindig arról álmodozott, hogy elindul felfedezni az apró otthonán kívüli világot. Egy napon ő és néhány barátja – akik 15-19 év közöttiek voltak – elhatározták, hogy elhajóznak Fijire úgy, hogy “kölcsönveszik” az egyik halász csónakját. Iskola után elkötötték a csónakot, és kihajóztak a kikötőből. A kalandjuk azonban hamar veszélyesre fordult, mikor éjszaka vihar kerekedett, ami széttépte a vitorlát. A fiúk nem voltak felkészülve ilyen időjárásra.
Miután 8 napon át sodródtak a vízen, találtak egy szigetet.
Egy nappal azután, hogy a vitorlájuk tönkrement, Mano és barátai a vízen hánykódtak, ételük nem volt, esővizen éltek. A tengeren töltött 8 nehéz nap után végre megpillantották Ata vulkanikus szigetét. Késő este értek partot, előbb Mano elővigyázatosan körbenézett, mielőtt engedte volna a barátait partra szállni.
Mano kiugrott a csónakból, és a partra úszott, 8 nap után teljesen dezorientáltan, élelem és víz nélkül. Mikor látta, hogy biztonságos, szólt a többieknek, hogy jöhetnek utána. Mindnyájan kijutottak a partra, ahol együtt imádkoztak és sírtak a megkönnyebbüléstől, hogy életben vannak.
3 hónap után a fiúk megtanulták, hogyan maradjanak életben.
Miután a szigetre értek, Mano és barátai napfelkeltéig aludtak. Első feladatuk az volt, hogy felmásszanak a sziget csúcsára. A felfelé vezető úton Mano talált egy átázott fadarabot, azt törte ketté, és a szájába préselte belőle a vizet. Nyolc nap óta ez volt az első ital, amit ivott.
Felérve a csúcsra sokkal több reményt éreztek, mint a tengerben hánykolódva. Először még túl gyengék voltak ahhoz, hogy tüzet rakjanak, táplálékuk kókuszdió, papaja és kagyló volt. Fokozatosan megerősödtek, és elkezdtek a tűzrakással próbálkozni. 3 hónap után ez sikerült is, ekkor ettek először meleg ételt. Ez fontos mérföldkő volt a szigeten való túlélésükben.
Később elkezdtek azon gondolkodni, hogyan juthatnának haza.
Mano és barátai aztán egy kis kunyhót építettek, amiben nagy hasznát vették annak, hogy Mano tudott kókuszleveleket fonni. Ebből készültek a kunyhó falai, amivel 2 hét alatt készültek el. Készítettek bele tűzrakóhelyet és ágyakat, melyeket banánlevelekkel béleltek ki. Felosztották egymás közt a feladatokat, mint a tűz életben tartása, az imádkozás és a banánpálmák gondozása. Felkészültek arra, hogy örökre a szigeten fognak élni.
Mano sosem szerette a szigetet, vágyódott haza, a családjához. Mikor 1 hónapja voltak a szigeten, a barátaival elkezdtek tutajt építeni, amihez nagy fákat vágtak ki, amiket aztán a tűzben formáltak meg. Mikor megpróbálták a tutajt vízre tenni, az már a part mentén elsüllyedt. Ekkor jöttek rá, hogy hiábavaló a szigetről való meneküléssel próbálkozniuk.
Végül egy ausztrál tengerész mentette meg a fiúkat.
Mano igyekezett nem gondolni arra, hogy milyen sokáig lesznek a szigeten, és reménykedett, hogy a jövőjük szebben alakul. A helyzetükben 15 hónap után történt fordulat, mikor az egyikük, Steven észrevett közeledni egy hajót. Nagyon izgatott lett, rögtön a felé úszott. A hajó kapitánya, az ausztrál tengerész, Peter Warner nem figyelt fel a fiú hangjára, madárhangnak vélte, de miután meglátta Stevent a vízben, észrevette a parton álló fiúkat is. Meglátott 5, hosszú hajú, pucér fiút a szigeten.
Mano számára a megmenekülés érzése felfoghatatlan volt, végtelen örömet érzett, hogy visszatérhet a családjához. Visszatérésükkor az egész közösség 3 napon át ünnepelt, az első napon a családoknál, a második nap a templomban, a harmadik napon pedig a közösségben folyt a vigasság az épségben való hazatérésük örömére.
