A tudósok szerint az első ékszerek a neolitikumból származnak. Az emberek már akkoriban sem csak esztétikai okokból viselték őket vagy azért, hogy “megvédjék magukat a rossz szellemektől”. A gazdagságukat is meg akarták mutatni másoknak. Napjainkban már különösnek találhatjuk a régen divatosnak tartott ékszereket. De minden rögtön érdekesebb lesz, ha megismerjük az eredeti funkciójukat.
A brossokat okkal rögzítették a kalapokhoz.
A 15. század végén a nők magas, kúp alakú fejfedőket viseltek. Ezek könnyű anyagból készültek (kartonból vagy vékony drótokból) és textillel fedték be őket. Egyesek fátyollal viselték ezeket a kalapokat, mások súlyosabb textileket csavartak köré.
Hogy megakadályozzák a textil lecsúszását a kalapról, dekoratív módon rögzítették őket egymáshoz brosshoz hasonló ékszerekkel.
A medálokat nem csak a nyakon viselték, de a halántékon is.
Ezeket az ékszereket hajhoz vagy a kalaphoz rögzítették úgy, hogy a medál kecsesen lógjon a nyakon vagy a halántékon. Nem csak esztétikai célokat szolgáltak. Kutatók szerint tömjénbe áztatott rongyot tettek a medál belsejébe, így az előkelő hölgyeknek nem kellett elviselniük a kellemetlen szagokat.
A fém rúd pedig feltehetően arra szolgált, hogy ezzel vegyék ki a rongyot a medálból, majd ezzel tömjék vissza.
Az arany volt a középkori nők legjobb barátja.
A 16. század elején az előkelő német hölgyek az arany ékszerek megszállottjai lettek. Annyi aranyláncot próbáltak a nyakuk köré tekerni, amennyit csak bírtak. Erről a divatról élénken árulkodik Lucas Cranach festménye, melyen Anna Buchner látható (a fenti fotón). Ruhájának felső részét nem is lehet látni a súlyos aranyláncoktól.
Másik népszerű ékszer volt az 5 gyűrűből álló készlet. A nők különböző ujjaikon viselték a gyűrűket, a hüvelykujjukon is. Anna ujjain legalább 12 gyűrűt lehet megszámolni.
A chatelaine zsebként és tárcaként is funkcionált.
Zsebek ritkán voltak a női ruhákon, de kézben cipelni a szükséges dolgokat – kulcsokat, tűket, parfümöt – kényelmetlen volt. Az ókori Rómában használták először azt a kiegészítőt, ami később a chatelaine nevet kapta. Mire volt jó? A derékra vagy a szoknya felső részére csíptetett láncra a nők körömvágót és más apró dolgokat tettek.
A 18. századra a chatelaine nagyon elterjedté vált, az előkelők és a közrendűek is használták. A tehetős nők általában értékes fémekből készült darabokat rendeltek maguknak, melyek gyémántokkal és más drágakövekkel voltak díszítve.
A frizura legfőbb éke a bross volt.
A 15. század végén sok európai országban a nemesi származású asszonyok fejfedők alá rejtették a hajukat. Ám az olasz nők nem féltek megmutatni frizurájukat. Selyemszalagokkal, gyöngyökkel és drótokkal bonyolult frizurákat készítettek. Ám a legfőbb éke a hajuknak a súlyos bross volt, amit a fejük tetejére rögzítettek.
Szépen viselni a fejfedőt nem volt könnyű feladat.
A 15. század végén Milánó hölgyei értékes fémekkel és drágakövekkel díszített ruháikkal hirdették családjaik gazdagságát. Ám ez a divat nem mindenkinek tetszett, a milánói hölgyeket könyörtelenül kigúnyolták. Ám nemcsak az agyondíszített ruhák háborították fel az akkori embereket, hiszen ezeknek a nőknek a frizurájuk is kirívó volt.
Hajukat egyenesen választották el, a copfjukat becsavarták egy ruhába, aminek a tetejét gyöngyökkel díszített szalaggal vették körbe. A fejük hátulját drágakövekkel kirakott, finom háló díszítette. Az egészet pedig egy selyem zsinórral rögzítették. Elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett egy ilyen felépítménnyel a fejükön járkálni. A képen látható nő még egy luxus brossal is megtoldotta a frizuráját. Az ékszeren a családja mottója olvasható.
A nők az aiglet segítségével rejtették el a ruháik hibáit.
A 16-17. században aigletek díszítették a férfiak és a nők ruháját. De nem csak a díszítés miatt viselték őket. Segítségükkel a nők elrejthették a ruháik varrásait és szakadásait. Gyakran elvesztették őket, ezért mindig nagy tételekben rendeltek belőlük.
A jegygyűrűt nem az ujjukon hordták.
A 17. században a fiatal nők nem csak a visszafogottságuk miatt viseltek bő, sötét színű ruhákat. A fekete festék volt az egyik legdrágább, ezért ezek a sötét ruhák a gazdagságot és a hatalmat is szimbolizálták. A sötét ruhákat fényes kiegészítőkkel, rengeteg ékszerrel dobták fel. A gyöngyök és a gyűrűk különösen népszerűek voltak.
Akkoriban úgy tartották, a túlságosan fényűző jegygyűrűk viselése illetlenségnek számít. Attól fogva viseltek szimpla karikagyűrűt. De hogy ez a szerény ékszer ne vesszen el a díszes gyűrűk tömegében, nem az ujjukra húzták, hanem láncra fűzték és a nyakukban viselték.
A gyöngyös hajcsatok sokat elárultak viselőjükről.
Mikor a magas gallérok divatba jöttek, a nők fehér sapkába bújtatták a hajukat. Hogy a látvány ne legyen annyira unalmas, gyöngyös csatokkal dekorálták a fejfedőket. De ez még nem minden.
A férjezett asszonyok a fejük jobb oldalára tűzték a csatot. A nők egy kastély képével díszített csatot rendelhettek, hogy mutassák, mennyire odaadóan szeretik férjüket. A jegyben járó nők a bal oldalon viselték a csatot, az egyedülállók pedig egyáltalán nem hordhatták.
A csat általában kicsit kilógott a fejfedő alól, így az érdeklődő urak rögtön láthatták, elérhető-e az adott hölgy.
A fodros gallért díszítették, ahogy csak tudták.
A 17. század elején a Medici-gallér nagyon népszerű volt a divatrajongók körében. Ezek a fodros gallérok szépen keretezték az arcot, egészen a nyak tetejéig felértek. Hogy ne essenek le, kikeményítették őket és drótokkal rögzítették. Időnként ékszerekkel is dekorálták a gallérokat. A fenti képen látható nő például függőket és egy gyűrűt is tett a gallérjára.
Néhány brosst szándékosan megsemmisítettek.
A reneszánsz korában a legnépszerűbb ékszer a medál volt, amit nemcsak a nyakukban, de az övre csatolva is viseltek. Az értékes drágakövekkel díszített medálok általában láncon függtek, amit vagy a nyakukba akasztottak vagy a ruhára rögzítettek. Egyes előkelő hölgyek a saját vagy a szerelmük nevének kezdőbetűjét kódolták a medálokba.
Sajnos, ez a fajta ékszer nem öröklődött, a tulajdonos halála után többnyire megsemmisítették őket.
A gyűrűk megóvták a gazdájukat a kellemetlen szagoktól.
A 15-16. században az ékszerészek szánt szándékkal lyukakat hagytak a gyűrűkön. A viselőjük aromás összetevőket tudott a gyűrűkbe rejteni azokban az időkben, mikor a higiénia és a szagok távol álltak az ideálistól, és a bűz a bálokon letaglózó volt. Ha valaki mellett egy bűzt árasztó ember állt, csak beleszagolt a gyűrűjébe.
Szerelmük emlékére is viseltek ékszereket.
A 17. században a nők nem féltek megmutatni gazdagságukat, és szó szerint telepakolták magukat ékszerekkel. Egyes ékszerek azonban elárultak bizonyos dolgokat a viselőjükről.
A fenti képen látható Ermgard Elisabeth van Dorth 23 éves korában vesztette el vőlegényét. Egyes kutatók feltételezik, hogy a hajába gyöngysorral rögzített aranygyűrűt egykor a szerelmétől kapta. Így ez a darab a gyászát szimbolizálhatta.
